Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hervadó szépség a vágy... ölében

2021.03.25

1. 

Elsodor a vágy, ahogy rám feszül
Hervadó szépségével a csalódás,
Egykori emlékeivel beleül
Karfa közé a fáradt vonzódás,
Engedi - csodáljam, milyen is volt ott,
Mikor fellobbant az esti forrongás;
Széken hagyott múltunk felsikoltott,
Ahogy vadul ránk terült a borzongás.
Konokul felizzott - majd halkan rikolt
Még egyet az a késői zsongás,
Miközben fénytelen csendben eliszkolt
Végtelen útján a néma HALLGATÁS.

Felidéztem: kezed a kezemben,
Olykor reményt is vesztve néma csendben.

2. 

Olykor reményt is vesztve néma csendben
Zakatol szavak között holnapunk -
Esti fényében szent helyén, hol lakunk.
Múló vágyak tengerén hajónk libben,
S mi felhőkben úszunk - dzsunkánk mélyén
Hallgatjuk a szélben morajló felszínt,
És az egyre halkuló dalunk végén
Távolról a sötétség - felénk int.
Valamit suttogott, s én nem felelek;
Végtelen harmatot szitálva az ég
Rám terül, hogy nyugalmat keressek,
Hol az ELENGEDÉS lassan oszlik szét.

A reggel ringat, otthagy egyedül -
Keserű-édes minden itt, legbelül.

3. 

Keserű-édes minden itt, legbelül,
Ahogy kitekintek az elmúló
Semmibe - a sziklás szirtekre terül
Hanga zöldje és a sok kisimuló
RINGATÁS öblében - a szenvedés
Kialvatlan ráncaiba bújtatva,
Némán megkoptatta az üresedés
Fáradt ágát. Semlyéken csúsztatva
Konokul percet lop, s lassan lepereg
Az a néhány porszem, s a feslett fátylak
Árnyékába ködpárát lehelek,
Míg a feledés útjára bocsátlak

Azon az elhagyott, kopár szigeten
Lenge és elfoszló gyolcs ingemben.

4. 

Lenge és elfoszló gyolcs ingemben
Feküdtem melléd egy néma alkonyon
Darabokra tört mosollyal szívemben
Azon a rég elképzelt balkonon.
A hajnal még egykedvűen jött felénk,
Mi lehunyt szemekkel éreztük, talán
Még újra kihajt a kis zöld meténg -
És nem maréknyi emlék lesz; mi tompán
Szertefoszlik. Lehullott várakozás
Kopott halmai lépteink nyomán,
Bennük árkot vésett a VÁGYAKOZÁS.
Csendben ültünk, a feledés fogatán

Valkűrök meséltek, s néma volt hangunk,
Kiömlött romlott, léha illatunk.

5. 

Kiömlött romlott, léha illatunk,
Talán Freyja istennő sem szereti,
Ha a szépség mágiájába halunk,
Vagy csak az idejét vesztegeti -
Ki elolvad édes ízű énekén,
Nem is sejtve, hogy az élete buján
Bíbor fénnyel telefirkált regény,
Múló éjjeli ALKUDOZÁS csupán.
Egy csillag galaxisából elballag,
Tétova fénye arcodra vetült,
De halld, lenge foszlányait a dalnak
Alkonyi hangok csendjében elmerült

Ott, hol mámorát itta az ajkad,
És a mindig izzó vágyam sem lankad.

6.

És a mindig izzó vágyam sem lankad,
Pár eltévedt harmatcsepp - mielőtt
Pillantásod, mint távoli csillagzat
Fénye rám terült - simulva beleszőtt
Időtlenséget, vadul örvénylő
Elmúlások szimpla látomásait,
Hajnali ébredésekből felfénylő
Kialvatlan álmaink százait.
Te elsuhanó éjszakáid veted,
Párájából lehull az est kendője,
S a DERENGÉS lenge fátyla befed,
Mint a csillogó csermelyek redője,

Míg velünk az éjbe bújt halk szavunk,
Mi csendben egymás ölében izzadunk.

7. 

Mi csendben egymás ölében izzadunk,
Mennyi elfelejtett álom pihen,
A sötéthez egy kis csillogást adunk,
Figyeli a hallgatást, fű sem zizzen.
Derengve zárta kopott kapuját -
A hunyó világba burkolt tanúját.
Zsarátnok árny - ÓCSKASÁG a falakon,
Hajnali pára ringatja, talán
Vágyak feszülnek málló csodáinkon,
Földbe izzadt requiem oldalán
Pihen, míg az idő - kottáinkon
Átírja azt a pár akkordot dalán.

Hull fölém - miljomnyi tüze takargat,
Csak a testem remeg, ahogy jajgat.

8. 

Csak a testem remeg, ahogy jajgat
Lelkem - morajától hangos hajnalon,
Átfénylő tüzes virágot hajtogat.
Sejtjeim koldus-öledben hagyom,
Mint hű szeretőket, hogy lázam oltván,
Részegítsen, öleljen tovább - nagyon.
Csak a kora` éj maradt ott árván,
Hogy szirmok bódító bársonya fonja
Ringó álmod az égi valóság lágy
Szövetével hajadban, s bevonja
Arcunk hűs tavasz öblén a múló vágy,
Mintha a SODRÁS illata folyna

Rejtekén. Ajkam néma volt - mégis
Megvész, mint egy elátkozott krudélis.

9. 


Megvész, mint egy elátkozott krudélis
Rikoltozó látomása: égből
Hirtelen lehullott, eltitkolt fétis,
Néhány kép elkopott foszlánya régről,
Retinán szőtt dagerrotípiák
Letörölhetetlen sötét rétege;
Tornyokban - a szűkszavú novíciák
Vecsernyére készülő éneke.
Hallgatag barnájában az estének
Néztelek, ez a ZSONGÁS, az mind te vagy,
És szárnya bomlik szirmok testének,
Hol a pára ráolvad, s néha megfagy.

Hangod bársonyán ébren álmodom,
Csak fekszem kövekkel ékes lantodon.

10. 

Csak fekszem kövekkel ékes lantodon,
Bárminek formájába rejtőzz is,
Az ÉRINTÉS titkait kigombolom,
S az este fakó pirosa sem tövis.
Lehunyt szemű alkonyt egy csupasz ág
Takarja, fáradt tánca ellenszegül
A tegnapoknak, és mint a szárazság
Rosszkedvünk hordalékán - szétterül.
Felissza hangunk a bágyadt hallgatás,
Ráfeszül álmunk a málló csodára,
Hol néha a hamis igazat ás,
Kutatjuk, de nem jutunk a nyomára.

Vágyunk foszlik, marad hipotézis,
Úgy betakarnám a sötéttel - mégis.

11. 

Úgy betakarnám a sötéttel - mégis
Majd elolvadok, a vágy tengerén
Eltévedt redőket simít az ég is
Az éjszakák édes ízű énekén,
Hogy rám terítse kopott-álmosan,
Leplét. Távol fű haja játszik, széllel
Táncol még, elringatva komótosan
Az est kapujába bámul. Kérlel
A PIRKADÁS, vele úszik az ármány,
Felitta rég a tüzek hamvas testét,
S lett vászon takarta hideg márvány.
Csak néztelek, és mint a nyári esték

Titkolt emlékeit sorsomba fojtom,
Csillogását a hajadba sodrom.

12. 

Csillogását a hajadba sodrom
A nyárnak, és a szelekbe kiáltott
Álom - megkopott képeit eloldom.
Bekopogott az éj, és megállt ott
Mellette, kikócolta a hajnalt, fényt
Lopott, míg ringva álmodtam az alkonyt.
Egy hervadó szépség koldusaként
A pirkadat elérte, mint egy asszonyt,
Az ég alját még karcoló fuvallat
És SUTTOGÁS. A vágyak ölében
Hallgat a végzet, akit - a sors vallat
Az éjbe rejtett szótagok öblében -

Hangtalanul sötétségbe szórtak,
És a szavak omló selyemről szóltak.

13. 

És a szavak omló selyemről szóltak,
Mint bársonnyal szőtt, feslett vétkeim,
Hol levetett múltam képei álltak,
Árnyak takarták a hajnal székein,
Majd ráült, mint egy derűs szélkalap,
És zúgva bekopogott az ÉBREDÉS -
A fény nyalábjain küldött ég-darab
Int, a függönyön játszó teremtés
Rám néz, körbejár, és itt van még velem,
Mire hozzám érne - valamit üzen:
Az élet palástja kész gyötrelem,
Hervadó szépség - az elhamvadt tüzem.

Szívemben fáradt, néma szavak lógtak,
Mint nyári éjbe festett pár szótag.

14. 

Mint nyári éjbe festett pár szótag,
Feslett képei az alvó köveknek.
Az érett kalász-mezők ringatóztak,
Füveik selyemútján követtek
Végtelen, hosszúnak tűnő utamon,
Mit vágyból szőtt álmaimban bejártam.
Kerestem és réveteg kutatom -
A GYENGESÉG kapuját már kitártam,
Vadul és kócos hajjal álmodtalak,
Hol mindig szédült velem a párnám,
Mint egy ködből kilépett, fáradt alak,
Feküdtél az ágyamon - úgy terült rám

Az ég, s tudtam - válladon keresztül
Elsodor a vágy, ahogy rám feszül.

15. 
           (mesterszonett)

Elsodor A VÁGY, ahogy rám feszül,
Olykor reményt is vesztve néma csendben
Keserű-édes minden, itt legbelül
Lenge és elfoszló gyolcs ingemben.
Kiömlött, romlott, léha illatunk
És a mindig izzó vágyam sem lankad,
Csendben egymás ÖLÉBEN izzadunk.
Léha testem megremeg, ahogy jajgat,
Megvész, mint egy elátkozott krudélis.
Fekszem kövekkel ékes lantodon,
Úgy betakarnám a sötéttel - mégis
Csillogását a hajadba sodrom,

És a szavak omló selyemről szóltak,
Mint nyári éjbe festett pár szótag.

*
*
*

HERVADÓ SZÉPSÉG A VÁGY... ÖLÉBEN
             /Szonettkoszorú/

1. H ALLGATÁS
2. E LENGEDÉS
3. R INGATÁS
4. V ÁGYAKOZÁS
5. A LKUDOZÁS
6. D ERENGÉS
7. Ó CSKASÁG

8.  S ODRÓDÁS
9.  Z SONGÁS
10. É RINTÉS
11. P IRKADÁS
12. S UTTOGÁS
13. É BREDÉS
14. G YENGESÉG

15. A VÁGY... ÖLÉBEN