Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tétován várt a messzi föld

2014.05.26

 Félőn ragyog, mint prizmáin át az ég telente,

S emlékeink a fényekben elkezdték dalolni
A mátyásföldi orgonák illatát remegve.
Jó volt hídjainkon át világfolyókra hajolni,
Tétován várt a messzi föld, hol kóborolt a fű,
S egy megsebzett szív fájó üzenetét olvasta,
Míg egy ütőér erejével - cseppnyi aranyfényű
Vonzódásainkat újra egymáshoz nem sodorta,
Hogy izzón feszülő pillanatokban a nyomát
Se lássa léptének. A hold int az ablakon
Búcsút, elköszön - hagyja lehullni ezüstporát.
Mondd, és ki simítja gondokkal rajzolt homlokom?

Örökké, monoton utazom így valahova,
Repít, mint szárnyain a közös képzelet tova.